Kormos Tivadar
| Kormos Tivadar | |
 | |
| Életrajzi adatok | |
| Született | 1881. november 10. Győr |
| Elhunyt | 1946. augusztus 25. (64 évesen) Budapest |
| Sírhely | Farkasréti temető |
| Születési neve | Koch Tivadar Sándor Bódog |
| Ismeretes mint |
|
| Nemzetiség | magyar |
| Házastárs | Belházy Vilma (h. 1906–1946) |
| Iskolái | |
| Felsőoktatási intézmény | Budapesti Tudományegyetem |
| Pályafutása | |
| Szakterület | geológia, paleontológia, szpeleológia |
| Kutatási terület | negyedidőszaki kihalt fajok |
| Szakintézeti tagság | Földtani Intézet (1908–1919) |
| Munkahelyek | |
| Budapesti Tudományegyetem | tanársegéd |
| – | egyetemi magántanár |
| Más munkahelyek | Magyar Általános Kőszénbánya Magyar Alumíniumipar Rt. |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Kormos Tivadar témájú médiaállományokat. | |
Kormos Tivadar, született Koch Tivadar Sándor Bódog (Győr, 1881. november 10.[1] – Budapest, 1946. augusztus 25.[2]) magyar geológus, paleontológus, barlangkutató, malakológus, régész, egyetemi magántanár.
Élete és munkássága
Kormos (Koch) Adolf törvényszéki bíró és Mittelmann Berta fia. A Budapesti Tudományegyetemen rövid ideig tanulmányokat folytatott jogi, majd geológiai és biológiai szakon, itt 1906-ban bölcsészdoktori oklevelet szerzett. Pályafutását az egyetem földtani tanszékén kezdte mint tanársegéd. 1908 és 1919 között a Magyar Királyi Földtani Intézet geológusaként munkálkodott. 1914-ben egyetemi magántanári címet szerzett. A Magyarországi Tanácsköztársaság melletti állásfoglalása következtében felfüggesztették állásából, majd 1922-ben nyugdíjazták. Egy ideig magántisztviselőként dolgozott, majd az 1930-as évektől kezdődően a Magyar Általános Kőszénbánya, valamint a Magyar Alumíniumipar Rt. geológusaként működött.[3]
Munkássága legnagyobb részben a geológiai és a biológiai ismereteket ötvözte. Fiatalabb korában, pályafutásának kezdete körül minden természettudomány érdekelte, többek közt madártani megfigyeléseket végzett és publikált szaklapokban.
Az 1910-es években kapcsolatba került a virágkorában levő magyar régészeti és őslénytani célú barlangkutatással, elsősorban a kor híres tudósa, Kadić Ottokár révén; tanulmányozta a magyarországi negyedidőszaki csigák és kagylók faunáját. Valószínűleg ez a tudományág vonzotta a barlangi felső pleisztocén kori emlősök kutatása felé. Ebben az időszakban publikálta számos feldolgozását barlangok, illetve kőfülkék gerinces faunáiról. Ezek közül kiemelkedő a Pilisszántói-kőfülke állatvilágáról szóló monográfiája, ahol már modernebb szemléletű kutatásokat végzett, alkalmazta többek közt a variációs statisztikát.[4] Közreműködött a Barlangkutatás című folyóirat szerkesztésében.
A Földtani Intézet munkatársaként számos külföldi tanulmányúton vehetett részt többek közt Németországban, Olaszországban, Görögországban, Ausztriában, valamint Csehországban és Morvaországban.[4] 1913-ban tagja volt a legelső magyar Adria-kutató expedíciónak, majd a Balkán-kutató expedíciónak is 1917 és 1918 között. Kis-Ázsiában, Görögországban és Szerbiában is több kutatást végzett az 1910-es évek elején.[5]
Gerinces őslénytani szempontból azonban tudományos munkásságának egyik legfontosabb állomása a Betfia–Püspökfürdő közelében talált hasadékfaunák, illetve a már Petényi Salamon János által felkutatott és a 20. század fordulója után több új lelőhellyel bővülő villányi-hegységi faunák feldolgozása volt. Az 1910-es évek és az 1930-as évek második fele között leginkább rendszertani egységek alapján csoportosítva jelentek meg gerinces paleontológiai szakmunkái, melyekben tudományos szempontból számos új emlősfaj és -nemzetség leírását végezte el.
Mindezek alapján egyértelmű, hogy helyesen értelmezte a Villányi-hegység felső pliocén–alsó pleisztocén közötti emlősfaunájának törzsfejlődési helyzetét, ennek a klasszikus állattársaság-sorozatnak az alapfeldolgozása is legnagyobb részben az ő nevéhez köthető. Noha 1937-ig közölt leírást minden addig ismeretes villányi-hegységi lelőhelyről, és azok faunájának jegyzékét is összeállította, tervezett monográfiáját a villányi emlősökről már nem tudta befejezni. Az 1930-as években több külföldi kollégája kérésére a villányiakhoz hasonló korú emlősfaunákat dolgozott fel, illetve revideált Ausztriából, Németországból, Jugoszláviából, Franciaországból és Kínából.[4]
Az ősemlősök maradványainak kutatása elvezette az ősemberleletek tanulmányozásához is.[3] Az egyik legfontosabb magyarországi középső paleolitikum kori lelőhelyen, a mai gimnázium épülete alatt található tatai lelőhelyen fontos kutatásokat végzett. 1909-ben ásatta fel a helyet, ahol bebizonyította a neandervölgyi ember jelenlétét tűznyom, mamutcsontok és apró kőszerszámok segítségével.[6]
Tudományos sokoldalúságának és világos szemléletének tudható be az a tény is, hogy az emlősök mellett a madarak hasonló evolúciós jelentőségét is ő ismerte fel a villányi-hegységi faunában.[4] Kutatásainak eredményei máig fontosak a tudományos szakirodalomban, munkássága nemzetközi szinten is jelentős volt a tudományos körökben.[3] A Farkasréti temetőben temették el.
Főbb művei
- A Püspökfürdő hévízi faunájának eredete (Budapest, 1905)
- A fejérmegyei Sárrét geológiai múltja és jelene (Budapest, 1909)
- Új adatok a balatonmelléki alsópleisztacén rétegek geológiájához és faunájához (Budapest, 1910)
- A polgári pliocén csontlelet (Budapest, 1911)
- A hámori Puskaporos pleisztocén faunája (Budapest, 1911)
- A tatai őskőkori telep (Budapest, 1912)
- Három új ragadozó a Püspökfürdő melletti Somlyóhegy preglaciális rétegeiből (Budapest, 1914)
- A pilisszántói kőfülke (Budapest, 1915)
- Az ősember világa (Budapest, 1926)
Jegyzetek
Források
- Magyar életrajzi lexikon I. (A–K). Főszerk. Kenyeres Ágnes. Budapest: Akadémiai. 1967.
- História - Tudósnaptár – Kormos Tivadar. MTA KFKI. (Hozzáférés: 2012. január 18.)
- Mészáros Csaba. A hazai gerinces őslénytan nagy alakjai. Budapest: ELTE TTK Tudománytörténet és Tudományfilozófia Tanszék, 23–25. o. (2008) – TDK dolgozat
- Ilon Gábor: XI. Társadalomtudományok: Ősrégészet. In Főszerk. Kollega Tarsoly István: Magyarország a XX. században: V. – Tudomány 2. – Társadalomtudományok. Szekszárd: Babits. 2000. ISBN 9639272132
- Jánossy Dénes. „Száz éve született Kormos Tivadar”. MÁFI Tudománytörténeti Évkönyve, Budapest 1983 (9), 127-130. o.
További információk
- Schréter Zoltán. „Kormos Tivadar emlékezete”. Földtani Közlöny, Budapest (1948).
- Rapaics Raymund: A magyar biológia története (Budapest, 1953)
Biológiaportál
Földrajzportál
